Jókai Anna: Ne féljetek könyvét olvasom éppen, már nagyon a végefelé járok. Annak, aki még nem olvasta, csak annyit mondanék, hogy most kezdje el, mert zseniális. Aki meg olvasta, az úgyis tudja, miről van szó. Mindenesetre ahogy a könyvbéli Mária gondol a közelgő halálára, az tegnap nagyon szíven ütött. Valahol nagyon mélyen kellett belegondolnom, hogy valóban vége lesz, eltűnök innen, mint annyi milliárdnyian. És én sem tudom sem az órát, sem a napot. Akár ma, akár 60 év múlva, de jön felém, közelít.
És hol keressem a mivégrére a választ? Istenben? Semmiben? Nincs is? Csináltam én eddig bármi értelmeset? Fogok még?
Az nem érdekel, hogy mit hagyok örökül, mert minden feledésbe merül előbb-utóbb, a gyerekem - ha szerencsém van - megőriz az emlékeiben.
Mennyire vagyok én megbékélve azzal, hogy meghalok? Mennyire félek? mitől félek pontosan? Hogy nem tudom mi van utána?
Mostanában leginkább az foglalkoztat ebben a témában, hogy mi lesz a babszemmel? Ki viseli majd gondját? Persze, nyilván az apja... na de mégis ki fogja annyira szeretni, mint én?
És itt csak kérdések állhatnak, mert nincs rá válasz.... illetve van. De mindenkinek más válasza van. Ha bárki olvassa ezt a blogot, és le merné írni.... hogy tudjam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése